Mostanában annyit foglalkozunk a stresszel, hogy az újabb és újabb tanítás már el sem éri az érdeklődési ingerküszöbünket. Ismerjük, éljük, kezeljük, szenvedjük…. ki hogyan.
Ami az elmúlt egy-másfél év anyagbeszerzési-, termeléstervezési-, vevő kiszolgálási folyamatait illeti: stresszor (stresszt létrehozó helyzet, esemény, vagy nem-történés) volt és van bőven.
A fogalom azonban érdekes. Selye Jánosnak (vegyész, belgyógyász, endokrinológus 1907-1982) tulajdonítjuk, aki elsőként írta le a szervezet olyan ingerekre adott válaszait megfigyelve, amelyek megküzdésre késztetik az adott egyedet.
Azonban még érdekesebb – és most ezen a szálon haladok tovább -, hogy maga a fogalom sokkal előbb megjelent, mégpedig az építészetben. Robert Hooke (tudós, kutató, építész, polihisztor – ld. Hooke törvény a rugók terheléséről és nyúlásáról - 1635-1703) alkalmazta ezt a kifejezést először az építészetben, mint szakítószilárdsági jellemzőt, azaz szakító pontot. Na, ez keltette fel igazán az érdeklődésemet…
Vajon hol van a betegesre karcsúsított, automatizmusokra épített, létszám leépített, ’megtakarítás-orientált’ ellátási láncaink szakadási pontja? Mekkora a rugalmasságuk és mi határozza meg valójában a „nyúlási” képességüket? Leírható? Megmérhető a terhelhetőség? Melyek az összetevői? Milyen tényezők hatnak rá most, 2021.-ben?
Alig 6 évvel ezelőtt egy ipari konferencián egy spanyol előadó szájából ez hangzott el:
- Uraim, önök nem tudják, hogy a készlet, valójában hibernált rugalmasság? -
Legyintettek. Megmosolyogták. Sőt. Kinevették.
4 éve egy másik szakmai fórumon így beszélt egy brit előadó:
- Tisztelt Kollégák! Már régen nem brand-ek, nagy márkák, vagy világcégek, konszernek versengenek a piacokon… Ellátási láncok versenye ez. Ki tud maga mögé állítani rezonáló, együtt lüktető és gondolkodó lánc tagokat, hogy aztán együtt harapjanak ki mind nagyobb részt a kívánatos piaci tortából.
A hallgatóság legyintett és úgy hümmögött, hogy világos volt: ezt mindenki tudja… Már régen. ☺
…és hogy van ez most? Milyen a mögénk állított rezonáló, együtt lüktető és gondolkodó ellátási láncunk, az ipari köldökzsinórunk állapota? Nyúlik még? Bedugult?... Vagy elszakadt régen?
Az elmúlt hónapok sok lehetőséget nyújtottak számunkra jó beszélgetéseket folytatni ipari termelő szervezetek anyagellátásáért, gyártás tervezéséért és a fizikai megvalósulásért felelős vezetőivel és munkatársaikkal. Hasonló életérzést fogalmaztak meg függetlenül attól, hogy gépiparról, elektronikáról, automotive-ról, vagy orvosi műszerekről volt szó:
- anyaghiányok, megnyúlt leadtime-ok, kézi vezérlés, használhatatlan vevői forecastok, ellenben rángatások, változtatások, ki- és behúzások, áremelkedés, költségnövekedés, létszámhiány, leterheltség, kiszámíthatatlanság, tervezhetetlenség… és így tovább, és így tovább.
Valamit mindig kitaláltunk
Eddig is voltak megoldatlanságok és valamit mindig kitaláltunk.
A válasz: automatizálás. A válasz: CRM. A válasz: Ipar 4.0. A válasz: agilitás. A válasz: Kína. A válasz: lean, …még-lean-ebb… leg-lean-ebb.
Inka – inkább – leginkább 🙂
[/et_pb_text][et_pb_image src="https://scm-integracio.com/wp-content/uploads/2021/08/image3.jpg" alt="konténer" title_text="image3" align="center" _builder_version="4.9.10" _module_preset="default" custom_margin="51px||59px|||" hover_enabled="0" border_radii="on|10px|10px|10px|10px" box_shadow_style="preset1" sticky_enabled="0"][/et_pb_image][et_pb_text _builder_version="4.9.7" _module_preset="default" custom_margin="||18px|||"]
Az ipari válaszok jók voltak!!! A megoldások működtek – bár nem mindig tudtuk pontosan, mi is a kérdés. ☺
Most megvannak a kérdések – bőven…
Vajon most, mi a válasz?
„Küldj bármit, majd megmunkáljuk…”
„Jó lesz a selejt is, majd válogatjuk…”
„Küldhetitek a felét is, csak küldjétek… amennyit, amikor tudtok…”
„Érte megyünk.”
„Reptetjük.”
„Átprogramozzuk.”
„Könyörgünk…”
„Leadtime-ot növelünk.”
„..valahogy, nehezen…NEM-et mondunk a vevőnek… aztán félünk…”
…és mind eközben két nagy malomkő között őrlődünk:
- a növekedési rátánk nem lehet kisebb
- az igen karcsú munkatársi létszám pedig már-már elérte a terhelhetőségi határértéket.
Itt vagyunk a stressz pontnál
Most már nem az a kérdés csupán, honnan lesz anyag. Hogyan vesszük rá a beszállítót, hogy nekünk szállítson először, de legalább szállítson? Hogy oldjuk meg, hogy ne mi állítsuk meg a vevőt? Hogyan érjük el, hogy ne menjen máshoz a vevő? Hogyan hárítsuk el a beszállító szemtelen áremelési törekvéseit? …
Sokkal fontosabb kérdésre kell először választ adnunk:
Hogyan tartjuk jó állapotban az ellátási láncaink legfontosabb tagjait: a saját munkatársainkat?!?
Amikor borul az automatizmus, már nem igazak a megszokott és leírt folyamataink, nem működnek a jól bejáratott rutinjaink, mindig kiderül, hogy a felelősséget vállaló szakember viszi a „hátán” az egészet. Logisztikusaink, beszerzőink, termeléstervezőink…és a belső láncban dolgozó minden munkatársunk - beleértve a fuvarszervezőktől a pénzügyi folyamatokért felelősökig mindenkit – heroikus küzdelmeket vívnak naponta.
Állandó feszültségben, a prioritások kuszaságában, az egymásnak feszülő szakmai indulatok kereszttüzében igyekeznek megérteni és megválaszolni e-mail folyamok százait, utolérni döntéshozókat, kreatívan kitalálni mi lehet éppen egy „másik út” a megoldáshoz… Mindeközben létszám hiány van, javadalmazásuk nem szökkent az égbe, a szabadságukat jó, ha kivehetik, és nem fürdőznek naponta sikerélményekben.
Elfáradtak. Közel kerültek a kiégéshez. Néhányuk stressz beteg lett, míg mások aktívan, vagy passzívan igyekeznek ellenállni a rájuk nyomuló vége nem látható feszültségnek.
Ami nem öl meg, valóban megerősít???
Nem biztos. A meghalásnak sok fázisa van: nem feltétlen a biológia halállal kezdünk. Meghalhat bennünk a bizalom… az összetartozás érzése,… a szakma iránti elköteleződés. Meghalhat a közösség érzése, a motiváció, a lelkesedés. Szép lassan, észrevétlenül meghalhat bennünk az önbecsülés is.
Lehet, hogy tenni kéne valamit, mielőtt teljesen kilúgozódik, kiég a lélek csapatainkból.
Jó, de mit? Futva, tűzoltás közepette mit lehetne tenni?
Ahelyett, hogy most megmondanám a 7 tuti tippet, amivel egy csapásra minden megoldódik, esetekről írok. Gondolatindítónak… hátha valamelyik megragadja a figyelmedet és saját tapasztalatodhoz kapcsolva segít egy lépéssel, vagy kettővel előrébb jutni. Hogy tanulhassunk egymástól….
Kávézás Gabival
Gabi 28 éves. 3 éve dolgozik egy ipari multinál diszponensként. Meglepő gyorsasággal tanul, képzi magát és érdeklődő is nagyon. Hosszan meséli, milyen kaotikus állapotok uralkodnak most a napi munkájában. Arról faggatom, vajon hogy éli meg? Mi segít neki talpon maradni?
- Jól tartom a határaimat. Amikor eldöntöm, hogy mára ennyi, akkor tényleg lecsukom a laptopot és hazamegyek…vagy ha home officeban dolgoztam, indulok kifelé a kertbe. Kezdetben szívtelenségnek éltem meg és be is szólogattak némely kollégák, hogy a 18.50-kor küldött e-mailre csak másnap 7.30-kor válaszoltam. Meg kellett győznöm magamat, hogy embernek kéne maradni ezekben a bizonytalanságokkal teli időkben és meg kell húznom a határaimat. Nem is sokára elfogadták: Gabinak 17.00 óra után ne küldjünk semmi sürgőset. Ez van. Nyilván lehetnek kivételek, de csak kivételesen! Ehhez ragaszkodom.
- Mi segít még?
- Volt egy nagyon jó csapat beszélgetésünk külső mentorálással. A vezetőnk azzal kezdte, hogy kisebb csapatokban gyűjtsük össze az elmúlt időszak hozamait. Azokat a dolgokat, amelyek előrébb vittek, amiben fejlődtünk, amit megtanultunk. Percekig némán ült a csapatunk, annyira be vagyunk fertőzve a negativizmussal. Panaszkodni azonnal tudtunk volna, de azt nem volt szabad. Aztán valaki rákezdte: „Én sokkal jobban mozgok a Teams-en, mint valaha és gyorsabb válaszokat érek el, mint e-mailben. Én pedig elkezdtem egy szuper online kurzust – szakfordítói – és sokkal könnyebben megy a beszállítókkal való levelezés. Én is tanítom magam, de én hobby szinten. Viszont azt vettem észre, hogy annyira belelkesít, hogy jobban bírom a napi ütés-váltásokat.” ☺ Rengeteg megértett gyümölcsöt szedtünk össze. A döbbenet az volt, hogy egyikünk sem gondolt ezekre. Mindig csak lefelé nézünk, meg az akadályokra. A hátra hagyott eredményekből nem merítünk erőt és ez baj. Pazarlás. Ha egy hegyet mászol meg, és már lóg a nyelved, micsoda fenséges élmény megállni egy kilátópontnál és egy kicsit gyönyörködni a tájban, a megtett útban. Miért ne tehetnénk ezt szokásunkká egy-egy reggeli kávénál? Az embert ilyenkor egyszerűen elönti a hála, pedig a körülmények semmit sem változtak! Valahol olvastam és sajnos nem maradt meg kitől van az idézet:
„A hála az az érzés, amely nélkül teljes emberi életet élni lehetetlen.”
Gabival beszélgetni, feltöltő volt.
…és nem ő az egyetlen, akitől tanulni lehet a „túlélés”, vagy inkább a jó MEGÉLÉS játékszabályait.
… a további beszélgetéseket – mint kincseskamrám újabb drágaköveit - rövid bemutatását a következő részben folytatom.
Írd meg, mit gondolsz…
